PISA-mérés: Beértek a Fidesz oktatáspolitikájának “vívmányai”

Beértek a Fidesz oktatáspolitikájának vívmányai: a magyar 15 évesek teljesítménye hatalmasat zuhant. A gyerekek több mint negyede funkcionális analfabétaként kerül ki az iskolából. A tanárok minden pluszenergiájukat kivonták a tanításból, a kormány az elavult módszerekkel is beéri. Nem valószínű, hogy a friss PISA-eredmények a rendszer újragondolására késztetik a kormányt.

A három évvel ezelőtti, már akkor is romló teljesítmények mögötti PISA-eredményekre még rá lehetett fogni, hogy abban nem a Fidesz oktatáspolitikájának következményei láthatóak. A héten publikált eredményekre azonban, amelyek 2015-ös méréseken alapulnak, ez már nem mondható. Az okokat a szakértők még jó ideig elemzik, néhány következtetést azonban már le lehet vonni, de az kérdéses, hogy a sokkoló eredmények alkalmasak-e arra, hogy megforduljanak a láthatóan teljesen rossz irányba haladó folyamatok, s akad-e, aki fordítani akarna rajta.

A PISA (Programme for International Student Assessment) a 15 éves tanulók szövegértési, matematikai és természettudományos alapkészségeinek fejlettségét méri a középfokú oktatásba lépés határán. Már az első, 2000-es mérés megmutatta, hogy a magyar diákok mindhárom területen a fejlett országok átlaga alatt teljesítenek. Jelentősebb javulást csak a 2009-es mérés mutatott, legalábbis a szövegértés területén, a 2012-es eredmények viszont már arra figyelmeztettek: rossz irányba halad a magyar oktatás. A diákok minden területen rontottak, ráadásul számottevően nőtt azoknak az aránya, akik kudarcot vallottak a teszteken. Ekkor a Fidesz–KDNP oktatási szakemberei még hivatkozhattak arra, hogy nem értek be a köznevelési rendszer vívmányai, ám ezt ma már nem tehetik. A magyar diákok ugyanis az előző 2012-es méréshez képest 17 pontot veszítettek a természettudományos, 18 pontot a szövegértési területen. Matekból ugyan hozták a korábbi átlagot, ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy ebből a tantárgyból már 2009-ről 2012-re bekövetkezett a romlás.

Mindhárom területen az OECD- (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) országok átlaga alatt vannak a hazai diákok. A felmérés arra is rávilágított, hogy a szakadék tovább nőtt a legrosszabbul teljesítő 10 százalék és a legjobbak között, vagyis a magyar iskolák továbbra sem töltik be esélykiegyenlítő funkciójukat, konzerválják az otthonról hozott hátrányokat.

 

Az olvasás lenne az alap

Bár nehéz megfogni, hogy ezek a pontszámok pontosan mit jelentenek a gyakorlatban, a szövegértési eredmények segítenek megérteni a helyzet drámaiságát. Ezek szerint a magyar gyerekek mintegy 27,5 százaléka a minimális szintet sem képes elérni, vagyis funkcionális analfabéta. Mivel ezen a területen a lányok hagyományosan jobban teljesítenek, ez azt is jelenti, hogy minden harmadik fiú érintett. „Nem arról van szó, hogy ők technikailag ne tudnának olvasni, hanem, hogy nem képesek egy szövegből kiszűrni a lényeget, a fontos információkat.

Kijelenthető, hogy ezek a 15 évesek gyakorlatilag a többi tantárgy anyagát sem tudják befogadni, hiszen mindennek az alapja a szövegértés lenne” – mondja Arató László.

A Magyartanárok Egyesületének elnöke úgy gondolja, hogy bár biztosan sokan vannak, akik az eredményeket igyekszenek az oktatáspolitikai eseményektől függetlenül vizsgálni, ez most már nem lehetséges.

Már a 2009-es javulás is politikai döntések eredménye volt, mert az ezt megelőző időszakban előtérbe helyezték a szövegértési kompetencia fejlesztését, ám a Fidesz-kormány más szempontokat állított előtérbe. „Hiába igaz, hogy az új tantervet csak 2013 szeptemberében vezették be, vagyis a vizsgált diákok csak két évig tanultak eszerint, a változások már korábban, a 2010-es választások után elkezdődtek.
Hoffmann Rózsa a Fidesz–KDNP oktatáspolitikusa a győzelem után rögtön arról nyilatkozott, hogy az ismeretközvetítés az iskola elsődleges feladata, és állást foglalt a kompetenciafejlesztés divatja ellen. Egyértelművé tette a hozzáállását és az elvárásait, amikor azt mondta: Harry Potter helyett újra a János vitézt kellene tanítani. Ami persze vicc, mert egyetlen magyartanár sem hagyta ki a János vitézt, vagyis hamisan állította szembe a nemzeti műveltséget a gyerekek érdeklődésével” – tekint vissza Arató László.

A pedagógusok visszaállítása az idejétmúlt gyakorlatokra azért sem volt nehéz, mert a szövegértési kompetencia tudatos fejlesztése nem tekint vissza régi hagyományokra, vagyis az iskolák épphogy elkezdtek foglalkozni a kérdéssel, a pedagógusokat le is állították.

Ez a tanárok többségének amúgy is többletteher volt. Nem ezt tanulták az egyetemen, hanem azt, hogy a magyaróra az irodalomtörténet és a leíró nyelvtan tanítására való. „Nagy részük valószínűleg örömmel fogadta, hogy ezt a nyűgöt, a bosszantó nevű kompetenciafejlesztést le lehet dobni magukról” – teszi hozzá Arató.

Márpedig a szövegértési kompetenciát sikeresen fejlesztő országokban a diákok sokféle szöveggel találkoznak, nem csak irodalmiakkal, és nem csupán a lineáris olvasást tanulják, hanem például a rákereső és az átfutó-tallózó olvasást is. Ráadásul a nyelvtant és az irodalmat jellemzően összevonva, egyfajta anyanyelvóraként tanulják.

Nálunk igazán érdekes, koruknak megfelelő, nem szépirodalmi szövegekkel alig találkoznak a gyerekek. Ebben az esetben is előkerül az a bizonyos differenciálás, amit ezekben a napokban sok szakértő emleget, nem véletlenül.

Arató László elmondása szerint nagyon sokféle oka lehet, hogy valaki miért nem tudja értelmezni a szöveget, amit olvas. Fontos lenne diagnosztizálni, hogy kinél milyen típusú szövegértési deficit a sikertelenség oka, vagyis ebben az esetben is az egyéni problémák kezelése lenne a fontos, amihez tér és idő kell.

Érteni a problémát

Abba most nem érdemes belemenni, hogy a rossz eredményekért a Miniszterelnökséget vezető miniszter, Lázár János majdhogynem a pedagógusokat tette felelőssé, mondván, nem a kormány tanítja a gyerekeket, de az államtitkárság első reakciói is a probléma félreértéséről tanúskodnak. Palkovics László államtitkár szerint egy 2015-ös mérés a két évvel korábban bevezetett új tanterv hatásait még nem mutatja meg, ráadásul a természettudományos mérésnél olyan feladatot kellett megoldaniuk, amit a magyar gyermekek nem tanulnak az iskolában. A kifogások között az is felmerült, hogy a PISA-teszteket most először digitálisan kellett kitölteni, ami szokatlan lehet a gyerekeknek. Ám az régen rossz, ha a diákok képtelenek olyan, az életkorukra szabott, gyakorlatias feladatot megoldani egy egyszerű digitális felületen, mert ez nem csak azt jelenti, hogy nem képesek a tudásukat az iskolai elvárásoktól kicsit is különböző helyzetben kamatoztatni, de azt is, hogy az új, szokatlan feladatoktól leblokkolnak.

Ráadásul Palkovics László egy másik felmérés eredményeivel igyekszik szépíteni az elkeserítő adatokat. A magyar gyerekek jobb eredményt értek el az úgynevezett TIMSS (Trends in International Mathematics and Science Study) teszten, amely 4. és 8. osztályosok körében készült. Ennek a sajátossága, hogy elsősorban tantervi szempontok alapján készül, vagyis a saját maguk által támasztott elvárásokhoz méri az országokat. Ezzel pedig az a probléma, hogy hiába érnek el e gyerekek jó eredményt a TIMSS-felmérésen, ha a magyar oktatási rendszer olyasmit követel, aminek semmilyen gyakorlati haszna nincsen. „Hiába állapítja meg ez a felmérés, hogy a magyar gyerekek jó videomagnókat tudnak készíteni, ha azokat ma már sehol nem használják. Ha a világpiacon a PISA-tesztre figyelnek, akkor nincs értelme azt kétségbe vonni” – mondja Arató László.

A rossz eredmény okait Radó Péter oktatáskutató hétfő óta folyamatosan elemzi. Ismert törvényszerűség, hogy minél nagyobb a szegénység egy országban, annál rosszabbak a PISA-eredmények. Radó szerint viszont ez most kizárható, mert nálunk ilyen mértékben nem nőtt szegénység a vizsgált időszakban. Annak, hogy a PISA most először digitálisan mért, ugyan lehet minimális hatása, de ez legfeljebb néhány pontos esést magyarázhat. S bár sokan emlegetik az utóbbi években, a szakképzésben végbement rombolást is, ennek a hatása még nem látszódhat. Az oktatáskutató most abban látja a legfőbb okokat, hogy az utóbbi évek eseményeinek hatására az iskolák és a pedagógusok kivonták plusz erőforrásaikat, energiájukat az oktatásból. Pedig a differenciált oktatásban egy jó órára való felkészülés legalább 2 órájába kerül egy pedagógusnak, aki nem csak átadja a tudás, de törődik is a tanulókkal.

„Azzal, hogy megemelték a tanárok óraszámát, szabályozták az iskolákban töltendő időt, és rengeteg adminisztratív terhet pakoltak rájuk, ellehetetlenítették ezt a fajta munkát. Ráadásul nem csak idejük és energiájuk, de motivációjuk sincsen a gyerekekkel való személyre szabott foglalkozásra, hiszen az összes ösztönzőt, pótlékot megszüntették, egyedül azt várják tőlük, hogy lenyomják a tanórákat” – mondja Radó Péter. Megerősíti ezt a vélekedést Arató László is, aki szerint a politika már 2010-ben egyértelművé tette, hogy mit vár el az iskoláktól, és mire nincs szükség, ez pedig előbb elkezdett hatni, mint a köznevelési törvény, vagy akár az új alaptanterv, így a PISA-eredmények elemzésekor nyugodtan beszélhetünk az elmúlt hat év hatásairól.

A kis híján öt évvel ezelőtt elfogadott új törvény világossá tette, hogy a differenciált, a tanulók egyéni igényeire építő oktatás helyett az egységesítést választják. „Ez pedig egy mélységesen mély pedagógiai filozófiai tévedés, hiszen nyilvánvaló, hogy ha mindenkinek ugyanazt tanítjuk, az mindenkire másképp hat. Különböző megközelítési utak, tantervek, taneszközök kellenek, különben borítékolható a színvonalcsökkenés” – teszi hozzá Arató.

 

Jó példák, nem is olyan messziről

A PISA-felmérésekben rendre előttünk végez Lengyelország, Észtország pedig gazdasági helyzetéhez képest kiemelkedően jól szerepel. Pedig e két ország példája tanulságul szolgálhatna Magyarországnak is: mindkét helyen viszonylag rossz eredmények után változtattak az oktatási rendszeren.

„Az észtek abban a pillanatban, ahogy függetlenné váltak a Szovjetuniótól, bevezettek egy finn típusú rendszert, aminek a legfontosabb jellemzője az elképesztő iskolai autonómia” – mondja Radó Péter, aki személyesen szerzett tapasztalatokat az észt modellről. Mindezt kiegészíti egy tanulóközpontú szemlélet, ami azt jelenti, hogy nagy a hangsúly a gyerekek egyéni fejlesztésén, bármiben legyenek kicsit is lemaradva, megkapják a szükséges támogatást.

A finn rendszerhez hasonlóan kilenc osztályos az általános iskola, ahol az első hat év szinte kizárólag az alapkészségek fejlesztését szolgálja. Mivel a szociális különbségek sem drámaian nagyok, az észt mára az egyik legeredményesebb oktatási rendszer Európában, a matematika és a természettudományok területén a tanítvány megelőzte a mestert, Finnországot.

Ettől a modelltől viszont nem csak a földrajzi távolság választja el Magyarországot, ám a Lengyelországban véghezvitt reformok – Radó Péter szerint – akár nálunk is működhetnének.

Annál is inkább, mert a kilencvenes években nagyjából onnan indultak, mint mi. Bár a lengyeleknél nem alakult ki a differenciálás és az egyéni fejlesztés skandináv kultúrája, de decentralizálták az oktatásukat, vagyis az iskolákkal kapcsolatos döntések helyben születnek. Rendszerükben a hat osztályos általánost egy három osztályos gimnázium, majd újabb három éves felső középfokú intézménytípus követi. A kulcselem viszont az, hogy kialakítottak egy erős szakmai elszámoltathatósági rendszert: a diákok a 6., a 9. és a 12. osztály végén iskolazáró vizsgát tesznek, amely kompetencia-alapú és nem a szigorúan vett tárgyi tudást kéri számon.

Abban viszont nagy szabadsága van a tanároknak, hogyan juttatják el a tanulókat a sikeres vizsgák teljesítéséig.

Van-e szándék?

A kívánatos változásnak Radó Péter szerint nálunk sem egyszerűen a tananyag csökkentése lenne a feltétele, hanem az ezzel kapcsolatos elvárások eltörlése.

„A tananyagra csupán a tanulás nyersanyagaként kellene tekinteni, ami közül a tanár szabadon válogathat a diákokkal együtt. Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükség ismeretekre, de hatalmas rugalmassággal kell ezeket kezelni” – mondja. A tananyag egy részének elengedését biztos rengeteg vita kísérné. Arató László például az irodalom esetében „beáldozná” a kronologikus tanítást, helyette kevesebbet, de alaposabban tanítana. „Muszáj lenne beépíteni a gyerekekhez, az ő életükhöz közelebb álló dolgokat is. Az irodalom esetében különösen fontos lenne, hogy sokat olvassanak, ez feltétele annak, hogy valaki jó szövegértővé váljon. Ha ehhez az kell, hogy hetedik-nyolcadikban a Harry Potterről, a Kőmajmok házáról vagy az Éhezők viadaláról beszélgessünk, akkor egye fene, Jókain nem fognak megtanulni jól olvasni, mert nem értik” – mondja.

A változást a kormányzati szándék hiánya mellett tovább akadályozza, hogy a jelenlegi helyzet a tanárok 70-80 százaléka számára kényelmes – Radó Péter véleménye szerint –, mert azon túl, hogy az évtizedek óta megszokott módszerekkel leadják a tananyagot az órán, nem kell kimozdulniuk a komfortzónájukból, senki nem is várja el tőlük a megújulást. Arató László úgy gondolja, a negatív folyamatok visszafordításához radikális lépésekre van szükség, elsősorban új oktatási törvényre, amely megszünteti a központosítást; új nemzeti alaptantervre, amely kevésbé az ismeretanyagra koncentrál; valamint sürgősen fel kellene számolni a tankönyvpiac államosítását és visszaállítani a választás szabadságát. Bár az új alaptanterv készül, de kevés remény van arra, hogy érdemi változást hozhat, hiszen a Köznevelési Kerekasztalnál ülő szervezetek készítik, ahol gyakorlatilag egyetlen, a kormány politikájával szemben kritikus szereplő sincs. A kormány így tovább terelheti a gyerekeket a szakoktatás felé, ahol a közismereti óraszámok lecsökkentésével biztosan nem jutnak versenyképes tudáshoz, és a boldoguláshoz elégséges készségeik sem fejlődnek.

 

 

Forrás: Vasárnapi Hírek

Ajánlat

Töltse ki Ön is!

Ajánlat

Close
%d blogger ezt szereti: